Kezdőlap > Blog, TERA Online > Végjáték: Egy ciklus

Végjáték: Egy ciklus

Újra itt a hétvége, újra van egy kis időm folytatni a fan fiction irományom. Az előző rész tartalmából: A helyzet egyre rosszabb lett Arboreán, Nalaz király súlyos veszteségek árán jutott csak vissza a pocsolyán keresztül. A kontinensek lakosait különös járvány tizedeli, mígnem szörnyű hír érkezik Velik istennő haláláról, Ő is áldozata lett a kórnak. A király már az újabb elkeseredett Agaia elleni támadást tervezgeti, amikor – hosszú hetek óta első alkalommal – biztató híreket kap: Elkapták az Agaiaról átjött betolakodók egyik csapatát.

Ha nem olvastad volna a korábbi részeket, akkor:

Folytatódjék hát a történet:

Velik istennő

Elleon röviden tájékoztatta Nalazt a betolakodók elfogásának a körülményeiről. A király jelezte, hogy látni akarja a foglyokat. A tömlöc Kaiator külvárosában, közvetlenül a várfal tövében húzódott. A tanácsteremből jövet a király elhaladt a város szívében lévő kohó mellett, felpillantva kilátott a város védvonalát képező acéllemezek között. Balder szeme pont a város felett pislákolt. A nap nem is oly régen még tündöklően világította meg egész Arboreát. Mára azonban a nap elhalványult és vöröses gyenge fénye szürkeséget borított a kontinensekre. Balder siratja elvesztett húgát Veliket…

A tömlöcben a királyt egy ódon rácshoz vezették. A rács mögött két harcost és egy arkanistot pillantott meg vasra verve. A harcosok Amanok voltak, az arkanist pedig Castanic. Mindhárom férfin korbácsolás nyomai, minden bizonnyal nem önszántukból jöttek el idáig. A király kérdezett, azonban válasz helyett csak az arkanist sziszegő hangját hallhatták: “Királyom, itt valami félreértés lehet, mi csak vándorok vagyunk, akik a fekete halál kór ellen próbáltak menekülni Val-Kalei ritkán lakott részei felé.” A király már éppen válaszolt volna, amikor Elleon leintette, tekintetéből jól látszott, hogy a szavak ide kevesek lesznek, majd a közeli asztalra mutatott, ahol nagy halomba gyűjtöttek össze utazási felszereléseket. Nalaz az asztalhoz lépett és kérdőn Elleonra tekintett. Elleon meg sem várta a kérdést és egyből így szólt: “Királyom, ezek a tárgyak voltak a csapatnál. A szokásos utazási felszerelések… kivéve ezt a kis zacskót“, majd az asztalra borította a zacskó tartalmát. Egy jó maréknyi kristály gurult szét az asztalon, mind vakító kék színben pompázott.

A király előtt felrémlettek Molar szavai: “Szükségünk van az Álom Szilánkjaitokra. Külön-külön esélyünk sincs az Argon ellen. Fel kell áldozni néhány álmot ahhoz, hogy megmenthessük a többit. Odaadjátok önként, vagy elvesszük erővel!

A király Elleonra pillantott: “Lehet, hogy ezekről beszélt Molar még Agaian? Ezek lennének az Álom Szilánkok? Azonnal küldess a Misztériumba, mindenki aki él és mozog azonnal jöjjön ide, és derítsék ki, hogy mik ezek!” Elleon bólintott, majd elviharzott. A király még egy pillantást vetett a foglyokra, az arkanist már éppen szólni próbált volna, de a király csendre intette: “Inkább ne szólj, ha nem tudsz semmi értelmeset mondani“, majd elhagyta a tömlöcöt. Kifelé menet utasította a tömlöc parancsnokát: “Szedjetek ki belőlük mindent. Bármi áron“. A parancsnok még az Amanikhoz képest is hatalmas termetű volt, egykoron jó katonaként szolgálta faját a nemzetek közötti háborúkban; mára azonban veteránként már csak a tömlöc vezetése maradt neki. A király szavainak hatására különös – rég elfeledett – harci láz csillant meg a parancsnok szemében, majd így szólt: “Magam intézkedem…

Elleon Kubel

Sűrű nap volt. A Val-Kaleit megfigyelő felderítő csapat hírnöke növekvő Argon aktivitásról számolt be. Közeledhet a következő pocsolya megnyílásának időpontja. A világ minden más pontja felől jövő hírnökök további halálesetekről számoltak be, bár biztató jel volt, hogy a kór áldozatainak száma egyre csökkent. Kora este megérkezett az első különítmény a Misztériumból is. Arkanistok, asztrológusok, csillagászok, kutatók, gyógyítók érkeztek. A hatalmas tanácsterem egy pillanat alatt zsúfolásig megtelt a rengeteg tudóssal és felszereléseikkel. Nekiálltak a fénylő kristályok tanulmányozásának. A kutatás napokat vett igénybe, közben a világ távolabbi pontjairól is megérkeztek a tudósok és szakértők. A király óránként kapta a – gyakran egymásnak is ellentmondó – teóriákat.

Megelégelve, hogy a foglyok még mindig nem mondanak semmit; Nalaz felmarkolt egy kristályt és egyenesen a tömlöc felé vette az irányt. A tömlöcben a három férfi már alig volt magánál, félholtra vert testükön kezdetlegesen kezelték csak a sebeket, épp hogy csak életben voltak. Nalaz kinyittatta a rácsot és belépett. Kinyitotta markát és magasba emelte a kristályt, aminek a fénye kéken világította meg a tömlöcöt, majd az arcanisthoz fordult és így szólt: “Itt az ideje, hogy beszélj! Mi ez? Mire való és mi köze van ennek az Agaian folyó harcokhoz?“. Az arkanist felemelte fejét és a király szemébe nézve így szólt: “Nincs mit mondanom uram. Vándorok vagyunk, a kristályok Val-Kalei hegységeiből származnak.” A király arcát elöntötte a düh és így förmedt a varázsmesterre: “Ne hazudj nekem! Legalább annyi tisztesség legyen benned, hogy őszintén beszélsz!“, majd dühében a király a földhöz vágta a kristályt. Reccsenés, a kristály darabokra tört, majd a belsejében kavargó kékség lassan elillant és szerte foszlott a levegőben. Az arkanistnak elakadt a szava és döbbenet ült ki az arcára, kis idő múlva habogva így szólt: “Te nem tudod, hogy most mit tettél!“.

Nalaz valóban nem tudta, hogy mit tett, de az arkanist rájött, hogy elárulta magát. Zavarában hibát-hibára halmozott. Elárulta, hogy ezek a kristályok azok a bizonyos “Álom Szilánkok” és mikor végképp kártyavárként dőlt össze az álcája, akkor rájött, hogy nincs értelme tovább titkolóznia. A károk enyhítése érdekében megosztotta a tudásának egy részét a királlyal. Azt a tudást, amit a nagytanács már amúgy is tudott, vagy legalábbis tudni vélt.

Másnap reggel a tanácsteremben szinte mozdulni is alig lehetett, annyian tömörültek be. A nagytanács tagjai, a király és lordjai mind jelen voltak, meghívást kaptak a tudósok is, majd amikor már a tömeg kezdte kényelmetlenül érezni magát, bevezették a foglyot is. Az arkanist belekezdett mondandójába: “A nevem Sousa. Bár a nevem semmit nem mond nektek, hiszen nem erről a világról való vagyok. Mint arra már minden bizonnyal magatok is rájöttetek; titánjaink túl hatalmasok ahhoz, hogy elég legyen nekik csak egy Arborea. Párhuzamosan sok-sok Arboreat álmodnak, melyek mind élik a saját életüket. Pont annyi világot álmodnak, ami kellően le tudja őket kötni, és amelyekben az egyes problémákat külön-külön kezelni is tudják. Itt jött a képbe az Argon. Számukra Arborea nem csak egy világ nekik, hanem mindjárt egy tucat leigázható világ, telis-tele élettérrel és erőforrásokkal. Mindez szinte kifogyhatatlan nyersanyagokkal. Sok-sok évvel ezelőtt az Argonok már megtámadtak egy-két álmot, de a Titánok megoldották a problémát. 30 éve azonban rájöttek az Argonok, hogy miként tudnának mégis hathatósan fellépni és elkezdődött a nagy Argon invázió. Az invázió során az összes álmot támadták egyszerre. Arun és Shara képtelen volt egyszerre az összes álomnak segíteni, választani sem tudtak álmaik között. A titánok mély letargiába zuhantak vereségük miatt, és az álmaikban élő lényekre bízták, hogy valahogy kezeljék a betolakodókat”.

Kaia istennő

Sousa megköszörülte a torkát és már folytatta volna, amikor a tanácsterem emelvényén Kaia alakja materializálódott. Ritka esemény, amikor az istenség saját akaratából lép a tanácsterembe, de Sousa mondandója minden bizonnyal felkeltette az érdeklődését.  Sousa letérdelt és fejet hajtott az istenségnek, a teremben lévők értetlenül nézték az arkanistot, nem értették, hogy kinek hajt fejet az idegen, valamilyen számukra érthetetlen szokást véltek felfedezni a cselekedetnek. Kaia rápillantott Sousara és kísérteties hangon így szólt hozzá: “Állj fel és folytasd kérlek.

Sousa folytatta: “Közel 15 éve folyik már a háború Agaia ellen. Az első átlépő világok nagy szövetséget hoztak létre, nem egy világot megtisztítottunk az évek során, de az átjárók  megnyílását nem tudtuk megszüntetni.” Elleon felkapta a fejét az átjáró szóra és magában csak ennyit jegyzett meg: “Micsoda fantáziátlan név… átjáró.” Sousa közben tovább folytatta: “Hiába tisztítottunk meg egy-egy világot, a többiben erősödött az Argon jelenlét és folyamatosan szivárogtak vissza a  megtisztított világokra is. Rájöttünk, hogy még együtt sem lehetünk elég erősek az Argon ellen. Szükségünk van a titánokra. Vissza kell, hogy szerezzék a tisztánlátásukat. Erre pedig csak egy megoldás létezik: Csökkenteni kell a fejükben a zajt, amit a párhuzamos álmok okoznak.

Nalaz lehajtotta a fejét, ő már mindent értett. Az Álom Szilánkokra pillantott… Csökkenteni a zajt… Elvonni az álmokat és bezárni azokat a kristályokba. A kór… a kór valójában nem betegség, nem pestis, nem fertőzés. A betolakodók egész darabokat téptek ki a titánok álmaiból. Minden egyes kristály talán több ezer élőlényt tartalmaz, melyekről megfeledkeztek a titánok a kivonás során. Ezért estek hát össze élettelenül az élőlények. A király felemelte a fejét és így szólt Sousahoz: “Ez hát a megoldás? Elpusztítjátok a többi Arboreát, hogy ti megmeneküljetek? Hol itt a logika? A világok nem pusztulnak el, az Argonok továbbra is pusztítják mindet, függetlenül attól, hogy megöltök mindenkit avagy sem!

Sousa félt, hogy ez a kérdés előkerül; nem volt más választása, így belekezdett a beszéde legnehezebb részébe: “Uralkodó… Bölcs vagy, rászolgáltál Arboreád irányítására. Ha mindenhol ilyen királyok lennének… Talán nem itt tartanánk. Agaiaról minden esetben egyszerre négy átjáró nyílik meg, mindig ugyanabba a négy álomba. Ez egészen addig igaz, amíg egy-egy világból nem kerül kivonásra az összes álom szilánk. Ha ez megtörténik… akkor többet már nem nyílik arra a világra átjáró. Úgy hisszük, hogy azok a világok megsemmisülnek, amelyből minden élőlény kivonásra kerül.” Hatásszünet következett, Sousa nem tudott ennél többet mondani, tudta, hogy most kérdések következnek. A tömeg már elkezdett hangoskodni és egy-egy kérdés is kihallatszott. Nalaz rendre intette a termet és kérdést intézett Sousahoz: “Mennyi ideig tart az összes álom kivonása egy-egy világból mielőtt az teljesen megsemmisül, mennyi átjáró nyílik meg ezen idő alatt?“.

Sousa nagyot nyelt. Tudta, hogy megannyi kérdésre fog választ adni azzal amit mondani készül. Vett egy nagy levegőt, majd röviden ennyit válaszolt: “Egy ciklus alatt bevégeztetik“…


  1. Traktor
    május 20, 2011 - 11:34 de.

    menorel for PRESIDENT! Nagyon jóóóó, köszönöm.

  2. Xedo
    május 20, 2011 - 11:43 de.

    Kibaszott jóóóóóóóóóóóó húú de várom már a következő részt 😀

  3. Vemi
    május 20, 2011 - 11:45 de.

    Remek! Már nagyon vártam a folytatást 🙂

  4. Szergely
    május 20, 2011 - 3:49 du.

    Jó lett, már vártam folytatást, jöhet a következő is 😀
    Egyébként meg húzz bele, jó lenne egy keményborítós regény a díszdobozos változatba 😀 😛

  1. december 26, 2011 - 4:19 du.

Van erről véleményed? Jöhet!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s